Hogyan él, és hogyan látja a Johnny's Entertainment becses felfedezettjeit egy szegény magyar egyetemista, avagy hétköznapok és fangörlködés ezerrel. (Igen, én támogatom a "Népesítsük be a Földet a JE-tagok utódaival!" - mozgalmat... :D )

Utolsó kommentek

  • Szecuna: Osztom a véleményed, Rui forever(L):P Az én véle... (2010.11.04. 20:35) Hana Yori Dango 2
  • Kaze: @Niyami: Szia! Ha írsz nekem egy mélt a kazenoki... (2009.12.01. 17:21) Boys Love
  • Niyami: szia, naagyon nagyon meg szeretném nézni ezt a d... (2009.12.01. 17:11) Boys Love
  • Kaze: @Írisz-chan: Küldtem levelet, remélem megkapod. (2009.06.25. 06:32) Boys Love
  • Írisz-chan: Szia! Én nem vagyok túlságosan otthon a letöltés... (2009.06.18. 20:11) Boys Love
  • Utolsó 20

Látogatók

Honnan látogattak?

free counters

Tanuljunk japánul!

Csak YamaPi-stílusban: minden napra egy új kifejezés. Hajrá! :)

Kurosagi

Élni akarok végre...

2008.03.26. 11:54 | Kaze | 3 komment

A szobámban ülök az íróasztalnál -este fél 11 van- és a Tatta Hitotsu No Koi zenéjét hallgatom. Annyi mindent eszembe juttatott, hogy úgy éreztem, írnom kell!

Ma egész nap megint nagyon magam alatt voltam. Be kellett mennem az egyetemre egy apróság miatt, ami derékba törte az egész napomat. Tanulnom kellene, de nem tudok. Nem tudom magam rávenni. Egyrészt, mert egyáltalán nem érdekel az onkológia, másrészt meg mert nagyon rossz kedvem van. Illetve nem is rosszkedvnek mondanám, szimplán csak megint elhatalmasodott rajtam a létem feleslegességének érzése. Minek vagyok a világon? Csak élek bele a nagy büdös semmibe. Reggelizek, lezuhanyozok, felöltözök, telefonálok Anyával, bemegyek az egyetemre, ott vagyok, elmegyek vásárolni, hazajövök, főzök valamit, aztán már öreg este van. Eltelik az idő felettem, anélkül, hogy észrevenném. Mindjárt betöltöm a 24-et, és mit értem el eddig az életben? Semmit. Semmi olyat, aminek hasznát venném. Ötödéves vagyok egy olyan egyetemen, ahová már rég a lábam sincs kedvem betenni, de ahhoz túl gyáva vagyok, hogy otthagyjam, miután ennyi energiát és pénzt beleöltem. Nincs senkim, és a dolgok jelen állása szerint nem is nagyon lesz. Nincs pénzem sem, a napi megélhetésre valót is csak nagy bűvészkedések árán tudom összespórolni. (Ma azt is megtudtam, hogy nem kapok ösztöndíjat sem. Végül is, minek az orvosin 4.25-re ösztöndíjat adni…)  Az egyedüli, amit élvezek az életemben, ha a szobám csendes magányában, Ike Yoshihiro zenéjét hallgatva a sötétben rágyújthatok egy cigarettára, vagy gyönyörködhetek valamelyik ferdeszemű  kedvencem képében. Szánalmas vagyok, ugye?

Jajj, nem tudom, mit csináljak! Legszívesebben csak becsomagolnék és nekiindulnék a nagyvilágnak. Még annyi helyre el akarok jutni, még annyi emberrel akarok találkozni, még annyi mindent ki akarok próbálni, még annyi mindent! A hátam mögött hagyni ezt a tetves országot és ezt a tetves életet! Csak utazni, menni, meg sem állni! Vissza se nézni! Ehelyett élem a buta és hiábavaló életemet, minden nappal egyre jobban feladva az álmaimat, és egyre beljebb kerülve a személytelen, kíméletlen, monoton felnőtt-létbe. ÉLNI AKAROK VÉGRE! Olyan életet, amiben nem csak annyiból tudom, hogy még nem haltam meg, hogy néha érzem, hogy éhes vagyok, meg pisilni kell! Boldog akarok lenni! Szeretni akarok, és azt akarom, hogy viszontszeressenek! Gyereket akarok! Tenni akarok valamit!

De nem megy. Érzem, hogy egyre jobban elhagy az erőm, és egyre inkább beletörődök a szánalmasságomba. Már túl késő. A városi tömeg magába olvaszt, hiába kapálózok, már csak egy-két év, és én is egy leszek a sok szürke, magányos és boldogtalan felnőtt közül. Aztán egyszer majd meghalok, és senki sem fog rám emlékezni. Még én magam sem. Mintha sosem lettem volna.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://modernjapan.blog.hu/api/trackback/id/tr45397276

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Spiral 2008.03.27. 19:15:29

Ne keseredj el! Az ember életében mindig vannak nehéz időszakok, méghozzá azért, hogy végül erősebben jöjjön ki belőlük. :)

Khaos · http://animecomment.blog.hu/ 2008.03.28. 18:10:07

A célok fognak előre vinni. Ha nincs találj. Tudom nem könnyű, de ha egyszer fogást találsz valamin amit csinálnál akkor révben vagy...

Nekem is van, talán nagyon is hasonló ahhoz, ami neked is eszedbe jutna elsőként. :)

Kaze 2008.03.28. 18:38:32

Általában igyekszem nem elkeseredni (Illetve nem is. Régebben még igyekeztem nem elkeseredni, de az utóbbi kb. 2 éve az életemnek az egy merő kesergés volt csak...). Szóval ennnnnnyire magam alatt ritkán szoktam lenni, de olykor-olykor nagyon rámjön, ha belegondolok, hogy nem tudom, hogy mihez kezdjek az életemmel. A legnagyobb bajom, hogy nincsenek céljaim. Amik azok lehetnének, azok egyike sem reális. Például, mikor elkezdtem az orvosi egyetemet, nagyon lelkes voltam, és a legfontosabb: céltudatos is. Tényleg szerettem volna orvos lenni. Mára már kiölték belőlem az összes lelkesedést (hogy pontosan hogyan, azt jobb, ha nem részletezem...), eljutottam arra a pontra 2 évvel ezelőtt, hogy én tulajdonképpen már kifejezetten nem akarok orvos lenni. Emellett régebben még tanár szerettem volna nagyon lenni, de abból ugye nem lehet ma megélni Magyarországon. Meg aztán hajtott a versenyszellem is, meg akartam mugtatni a világnak, hogy igenis meg tudom csinálni az orvosit. Ezért nem lettem tanár. Pedig még mindig nagyon szívesen csinálnám. Most meg már, hogy mindjárt végzek, félek itthagyni az egyetemet. Viszont félek attól is, hogy nem lesz állásom, vagy ha lesz is, vajon elegendő-e a tudásom ahhoz, hogy emberi életekkel merjek dolgozni.
A másik célom, amit szintén irreálisnak tartok, az a saját család alapítása. Nagyon szeretnék már gyereket, családot, de ahhoz szeretnék először is egy normális, biztonságos kapcsolatot (amire az egyetem mellett évek óta nem volt lehetőségem, meg ami volt is, háááát.... maradjunk annyiban, hogy én vonzom a "fura" embereket....), másodszor pedig normális anyagi hátteret. Nos, ezek közül egyikre sincs nagy kilátásom a közeljövőben, én márpedig nem akarok 36 évesen szülni.
Szóval igen, nehéz az élet (mint mindenki másnak is). És nem menekülhetünk, max. kivárhatunk, hátha egyszer jobb lesz, hátha egyszer jön egy lehetőség, ami felráz minket. Csak azon imádkozom, hogy el ne szalasszam azt a lehetőségemet. Ha lesz egyáltalán...
Címkék: életem napjai
süti beállítások módosítása