Hát rögtön, első kritikámban meg kell cáfolnom saját magam: a japánok IGENIS tudnak -néha- undorítóan nyálas és sablonos, már-már halivúdot idéző filmeket gyártani! (Most, hogy már több doramát is végignéztem, egyre inkább rá kell jönnöm, hogy a nekem teremtett műfaj mégiscsak az egyestés film. De attól még tetszenek ezek is, szórakozásra, kikapcsolódásra kitűnőek, egyszerűen csak nincs sok mondanivalójuk, nem adnak semmi szellemi mannát.)
A történetet most nem részletezném, aki nem tudná miről van szó, az olvassa el itt a sztorit.
Szóval szerintem az egészet Hanazawa Rui karaktere (ill. megszemélyesítője, Oguri Shun) viszi el a hátán.
Igen, ő itt mellettem Rui. Az egyetlen valamirevaló karakter az egész sorozatban. [Jajj, hogy sajnáltam szegényt, mindig melléfog a szerelemben... ( T_T) ] Egyszerűen imádom az ilyen titokzatos szereplőket: mindig ott vannak, ahhol és amikor épp kellenek, soha nem mondanak egy mukkal sem többet, mint amennyi szükséges, és folyton igyekeznek megőrizni hidegvérüket, ami miatt lelketlennek, érzelemmentesnek tűnnek. A HYD2 nézése közben pont emiatt vedlettem át visongó fangirl-lé: Rui összes megnyilvánulására egyszerűen csak sóhajtozni voltam képes ("MIÉRT NEM SZALADGÁLNAK ILYEN EMBEREK MAGYARORSZÁGON???"), csak úgy röpködtek a "Jajjj, de édi, mikor mosolyog!", "Jajjj, de kawaii ez az ásítás!" és "Atyaég, milyen jól áll neki ez a sál!" felkiáltások, amivel szerencsétlen húgomat -akit erőnek erejével kényszerítettem eme dorama végigkínlódására- teljesen az őrületbe kergettem. Imádom Ruit, na.
A másik, amiről mindenképp pozitív a véleményem, az a zene. A "Tsukushi" névre keresztelt keserédes melódia (HYD1 OST, 09-es track) hallatán mindig végigfutott a hátom a hideg (ez akkor szokott történni velem, ha valami nagyon tetszik).
Hallgassátok meg, egyszerűen meseszép szerintem!
Ugye, milyen szép? Akárhányszor meghallom, Rui jut eszembe róla. (Tudom, menthetetlen vagyok... (#^_^#) )
És akkor térjünk rá a negatív dolgokra. Hogy én mennyire nem bírtam Domyojit és Tsukushit! Előbbit arroganciája és töketlensége miatt, utóbbit meg a semmilyensége miatt. Hiába volt drasztikus a jellembéli fejlődése, engem még ez sem tudott meggyőzni arról, hogy Tsukasa jó ember. Persze, az egyéniségét vesztette volna el, ha teljesen "megjavul" a végére, ezt nem kockáztathatták meg az alkotók, de ezzel csak azt érték el, hogy a főhősnek gyakorlatilag nem tudtam szurkolni. És ha én egyszer nem tudok azonosulni vele, szorítani érte, akkor megette a fene az egészet.
Tskushiban meg az nem tetszett, hogy nem értettem, mi az, ami miatt az összes fiú végig ajnározza a sorozatban, nem találtam semmi olyan tulajdonságot benne, amivel kiérdemelte volna mindezt. Rui szerelmét meg végképp nem értem, hogy hogyan volt képes elnyerni. Persze, lehetne most erre mondani, hogy micsoda igazságérzet, meg bátorság, meg miegymás volt benne, de szerintem teljesen átlagosan viselkedett. Ennyi bennem is van, mégsem fut utánam egyetlen árva Hanazava Rui sem. Sajnos. Hüppp... (._. )
Aztán a történet, na az valami esznéletlenül gagyira sikeredett a végére. Az amnéziás résznél, már a fejemet fogtam (még jó, hogy legalább Oguri Shunban lehetett kicsit gyönyörködni), mondván "mi ez, valami brazil szappanopera???".
Egy szó, mint száz, nem egy kiemelkedő darab történetvezetés és mondanivaló szempontjából, de Hanazawa Rui karaktere miatt azt hiszem legalább egyszer (fangirl-öknek jóóóóó sokszor) érdemes megnézni. Könnyed kikapcsolódás gyanánt egy-egy fárasztó nap után tökéletes választás.
Végezetül néhány screenshot a 2. évadból:
A történetet most nem részletezném, aki nem tudná miről van szó, az olvassa el itt a sztorit.
Szóval szerintem az egészet Hanazawa Rui karaktere (ill. megszemélyesítője, Oguri Shun) viszi el a hátán.
Igen, ő itt mellettem Rui. Az egyetlen valamirevaló karakter az egész sorozatban. [Jajj, hogy sajnáltam szegényt, mindig melléfog a szerelemben... ( T_T) ] Egyszerűen imádom az ilyen titokzatos szereplőket: mindig ott vannak, ahhol és amikor épp kellenek, soha nem mondanak egy mukkal sem többet, mint amennyi szükséges, és folyton igyekeznek megőrizni hidegvérüket, ami miatt lelketlennek, érzelemmentesnek tűnnek. A HYD2 nézése közben pont emiatt vedlettem át visongó fangirl-lé: Rui összes megnyilvánulására egyszerűen csak sóhajtozni voltam képes ("MIÉRT NEM SZALADGÁLNAK ILYEN EMBEREK MAGYARORSZÁGON???"), csak úgy röpködtek a "Jajjj, de édi, mikor mosolyog!", "Jajjj, de kawaii ez az ásítás!" és "Atyaég, milyen jól áll neki ez a sál!" felkiáltások, amivel szerencsétlen húgomat -akit erőnek erejével kényszerítettem eme dorama végigkínlódására- teljesen az őrületbe kergettem. Imádom Ruit, na.
A másik, amiről mindenképp pozitív a véleményem, az a zene. A "Tsukushi" névre keresztelt keserédes melódia (HYD1 OST, 09-es track) hallatán mindig végigfutott a hátom a hideg (ez akkor szokott történni velem, ha valami nagyon tetszik).
Hallgassátok meg, egyszerűen meseszép szerintem!
Ugye, milyen szép? Akárhányszor meghallom, Rui jut eszembe róla. (Tudom, menthetetlen vagyok... (#^_^#) )
És akkor térjünk rá a negatív dolgokra. Hogy én mennyire nem bírtam Domyojit és Tsukushit! Előbbit arroganciája és töketlensége miatt, utóbbit meg a semmilyensége miatt. Hiába volt drasztikus a jellembéli fejlődése, engem még ez sem tudott meggyőzni arról, hogy Tsukasa jó ember. Persze, az egyéniségét vesztette volna el, ha teljesen "megjavul" a végére, ezt nem kockáztathatták meg az alkotók, de ezzel csak azt érték el, hogy a főhősnek gyakorlatilag nem tudtam szurkolni. És ha én egyszer nem tudok azonosulni vele, szorítani érte, akkor megette a fene az egészet.
Tskushiban meg az nem tetszett, hogy nem értettem, mi az, ami miatt az összes fiú végig ajnározza a sorozatban, nem találtam semmi olyan tulajdonságot benne, amivel kiérdemelte volna mindezt. Rui szerelmét meg végképp nem értem, hogy hogyan volt képes elnyerni. Persze, lehetne most erre mondani, hogy micsoda igazságérzet, meg bátorság, meg miegymás volt benne, de szerintem teljesen átlagosan viselkedett. Ennyi bennem is van, mégsem fut utánam egyetlen árva Hanazava Rui sem. Sajnos. Hüppp... (._. )
Aztán a történet, na az valami esznéletlenül gagyira sikeredett a végére. Az amnéziás résznél, már a fejemet fogtam (még jó, hogy legalább Oguri Shunban lehetett kicsit gyönyörködni), mondván "mi ez, valami brazil szappanopera???".
Egy szó, mint száz, nem egy kiemelkedő darab történetvezetés és mondanivaló szempontjából, de Hanazawa Rui karaktere miatt azt hiszem legalább egyszer (fangirl-öknek jóóóóó sokszor) érdemes megnézni. Könnyed kikapcsolódás gyanánt egy-egy fárasztó nap után tökéletes választás.
Végezetül néhány screenshot a 2. évadból:
Utolsó kommentek