A szobámban ülök az íróasztalnál -este fél 11 van- és a Tatta Hitotsu No Koi zenéjét hallgatom. Annyi mindent eszembe juttatott, hogy úgy éreztem, írnom kell!

Ma egész nap megint nagyon magam alatt voltam. Be kellett mennem az egyetemre egy apróság miatt, ami derékba törte az egész napomat. Tanulnom kellene, de nem tudok. Nem tudom magam rávenni. Egyrészt, mert egyáltalán nem érdekel az onkológia, másrészt meg mert nagyon rossz kedvem van. Illetve nem is rosszkedvnek mondanám, szimplán csak megint elhatalmasodott rajtam a létem feleslegességének érzése. Minek vagyok a világon? Csak élek bele a nagy büdös semmibe. Reggelizek, lezuhanyozok, felöltözök, telefonálok Anyával, bemegyek az egyetemre, ott vagyok, elmegyek vásárolni, hazajövök, főzök valamit, aztán már öreg este van. Eltelik az idő felettem, anélkül, hogy észrevenném. Mindjárt betöltöm a 24-et, és mit értem el eddig az életben? Semmit. Semmi olyat, aminek hasznát venném. Ötödéves vagyok egy olyan egyetemen, ahová már rég a lábam sincs kedvem betenni, de ahhoz túl gyáva vagyok, hogy otthagyjam, miután ennyi energiát és pénzt beleöltem. Nincs senkim, és a dolgok jelen állása szerint nem is nagyon lesz. Nincs pénzem sem, a napi megélhetésre valót is csak nagy bűvészkedések árán tudom összespórolni. (Ma azt is megtudtam, hogy nem kapok ösztöndíjat sem. Végül is, minek az orvosin 4.25-re ösztöndíjat adni…)  Az egyedüli, amit élvezek az életemben, ha a szobám csendes magányában, Ike Yoshihiro zenéjét hallgatva a sötétben rágyújthatok egy cigarettára, vagy gyönyörködhetek valamelyik ferdeszemű  kedvencem képében. Szánalmas vagyok, ugye?

Jajj, nem tudom, mit csináljak! Legszívesebben csak becsomagolnék és nekiindulnék a nagyvilágnak. Még annyi helyre el akarok jutni, még annyi emberrel akarok találkozni, még annyi mindent ki akarok próbálni, még annyi mindent! A hátam mögött hagyni ezt a tetves országot és ezt a tetves életet! Csak utazni, menni, meg sem állni! Vissza se nézni! Ehelyett élem a buta és hiábavaló életemet, minden nappal egyre jobban feladva az álmaimat, és egyre beljebb kerülve a személytelen, kíméletlen, monoton felnőtt-létbe. ÉLNI AKAROK VÉGRE! Olyan életet, amiben nem csak annyiból tudom, hogy még nem haltam meg, hogy néha érzem, hogy éhes vagyok, meg pisilni kell! Boldog akarok lenni! Szeretni akarok, és azt akarom, hogy viszontszeressenek! Gyereket akarok! Tenni akarok valamit!

De nem megy. Érzem, hogy egyre jobban elhagy az erőm, és egyre inkább beletörődök a szánalmasságomba. Már túl késő. A városi tömeg magába olvaszt, hiába kapálózok, már csak egy-két év, és én is egy leszek a sok szürke, magányos és boldogtalan felnőtt közül. Aztán egyszer majd meghalok, és senki sem fog rám emlékezni. Még én magam sem. Mintha sosem lettem volna.