Na én is jó vagyok… Négy nap múlva vizsga, alig haladok vele, erre leálltam News DVD-t nézni. Mindegy, ennyi kis kikapcsolódás kell, és egyébként is, úgy meg vagyok fázva, hogy szétköhögtem az agyamat és majd szétesik a tüdőm, szóval nézem a Nyúzut, mert megérdemlem.

Megjegyzem, még a Kat-tun koncertfelvételeit sem volt idegzetem végignézni, nemhogy mást, szóval igazán megtiszteltetve érezheti magát a News, amiért őket végigszenvedem (na jóóóóó, annyira nem szenvedek)! Egyszerűen nem szeretem a koncertfelvételeket, több okból sem. Egyrészt, mert végigvisongják a fangörlök, és semmit nem lehet hallani a zenéből, aztán olyan falsul énekelnek, hogy már-már élvezhetetlen (szóval, lehet, hogy a visongás még jó is, hogy van), végül pedig engem borzasztóan irritálnak a japán popsztárok fellépőruhái. Fiúk! Kevesebb flittert és csillógos anyagot, ha lehet! Szépek vagytok ti anélkül is! Az egyedüli, ami tetszik bennük –és most kéretik nem megkövezni engemet- az a szoknya/lógó/anyagdarab derékra csavarva. Az olyan jóóóóóóóól tud kinézni rajtuk! (Igen, yaoi-kedvelő énem újból a felszínre tört…)

És ha már yaoi: pár kedvenc részem a DVD-ből:

-         Yamapi eperevés utáni „OISHI!!”- kiáltása (Nagy gyerek vagy fiam, de ezért (is) szeretünk… :D)

-         KoyaShige ökörködése este a hotelszobában (Amíg néztem, folyton az járt a fejemben, hogy milyen jó lenne, ha egy baráti társaságban lennénk: végigröhötük volna a fiatalságunkat!)

-         Yamapi esete Koyama bacijaival, avagy a legjobb barátodtól még náthát kapni is jól esik (az az ölelés, wááá , énisakarokolyat!)

-         A nagy közös evészetek (azért az félelmetes, hogy a japánok mi mindent képesek ÉLVEZETTEL megenni! Nem csoda, hogy náluk a világon a leggyakoribb a gyomorrák…) közül a Yamapi által rendezettben a Tego „UMAI” + Yamapi „OISHII” replikákon fetrengtem (Hehhe, bezzeg Ryo-channak nem jár az „Oishii”… Nagyon helyes!  *Yamapi-buksit simogat*)

-         Éééééés a legjobb: Tego finom Yamapi-fenék paskolásai, illetve Koyama Yamapi ölébe ugrálása! *folyik a nyála, megindult az orra vére, meg minden, ami ilyenkor szokás*

Képeket lusta vagyok ma feltenni, de ígérem, ha lesz egy kis időm, megcsinálom: ezeket másoknak is látni kell!

Nos, ma már kicsit jobb hangulatban vagyok a tegnapihoz képest (a titkom: jótékony strucc-politika és egy kiadós esti beszélgetés + popcorn-evés a barátnőkkel), úgyhogy fangirlködök kicsit.

Az ötlet onnan jött, hogy valamelyik nap épp a „Yamapi-s képek” c. mappámban túrkáltam, mikoris megakadt a szemem az egyik magazin scan-en. Önkéntelenül is felsóhajtottam: „De jó lenne, ha egyik nap kikászálódva az ágyból ez a kép fogadna!”. Aztán eszembe jutott, hogy Kaméról is vannak ilyen képeim, és íme, megszületett a mai bejegyzésem!

Következzen tehát az a 3 látvány, amelyről a legjobban szeretném, ha reggel a szemeim elé tárulna!

1.) Szeretném, ha Pi ilyen felhőtlen mosollyal főzné a reggeli kávénkat (teánkat)! (Annál is inkább, mert olyan ritka a mosolygós YamaPi-kép, mint a fehér holló.)

2.) Szeretném egyszer Kamét látni ilyetén pózban, mikor kinyitom a szemem reggel! Azonnal beteget jelentenék a munkahelyen, és egész nap ki sem mozdulnánk az ágyból… *megpróbálja elhessegetni nagyon perverz gondolatait* …hmmm… *nem megy neki* …izé… *folyik a nyála* *K.O.*

3.) „Pssszt! Drágám! Én már lezuhanyoztam, most rajtad a sor! Addig én főzök kávét!” *olvadozik már a puszta gondolattól is* …….. ­*puszit ad Kei-chan homlokára, aztán kikászálódik az ágyból*

Na jó, én mentem aludni, hátha reggel valamelyikük felugrik hozzám…

Az élet szar. Vagy inkább fogalmazzak úgy, hogy az életem szar? Mert az bizony az. Elegem van már a mézes-mázos „majd csak lesz valahogy”-okból, „fel a fejjel!”-ekből és társaikból! Persze, az életben minden nehézség azért van, hogy az ember, ha túljut rajtuk erősebb legyen. De könyörgöm, én nem akarok erősebb lenni! És sosem akartam. Én egyszerűen csak szeretnék boldog lenni, ez olyan kibaszottul nagy kérés??! Miért van az, hogy míg sok más ember mindent az ölébe pottyantva, készre főzve, sőt megemésztve kap, addig én vért izzadva sem vagyok képes elérni egy olyan apróságot sem, hogy boldog legyek? Miért? Pedig nekem aztán tényleg nincsenek extra igényeim! Nem kell úszómedencés ház, nyolc Mercedes a garázsba és milliós fizetés! Nekem csak egy ember kell, az a bizonyos nagy Ő. Ez olyan nagy kérés? De most komolyan! Ez olyan kibaszottul nagy kérés??? Akkor meg?

Vagy legalább el tudnám engedni! De nem megy! NEM MEGY! Mert szeretem. 6 éve folyamatosan szeretem. Nem tudok túljutni rajta, mert nap, mint nap találkozunk, látom, beszélünk, megölel, puszit ad, vígasztal, ha kell, velem örül, ha kell, ápol, mikor beteg vagyok. És mindeközben egy másik nőhöz megy haza aludni. Mert mi ugye csak barátok vagyunk.

Hol és ki dönti el, hogy ki az, aki megkap mindent, és ki az, aki semmit?! Vagy valami galaktikus lottósorsoláson még születésünk előtt kisorsolják a szerencséseket, a többi pedig kapálózhat egész nyomorult életében, amennyit csak akar, mégsem lesz soha boldog? Mert neki nem jár. Azt hiszem, én annak idején nagyon elronthattam a sorsolást. Kezdem magam úgy érezni, mint a bolond, akit csak azért válogattak be a valóságshow-ba, hogy a nép jót szórakozzon a nyomorúságán. Hát remélem, az illetékesek most jól szórakoznak rajtam! De én már nagyon szeretném, ha kiszavaznának. Már menekülnék. Hagy menjek! ENGEDJENEK EL! Élni akarom a saját életemet! El akarom Őt engedni, túl szeretnék rajta jutni! Végleg úgysem menne, de legalább annyira, hogy képes legyek az életemet folytatni. Mert a dolgok jelenlegi állása szerint max. egy beutalót szerezhetek a pszichiátriára, nem pedig normális életet…

Na jó, máris megkönnyebbültem, hogy ezt kiírhattam magamból. Nem sírunk. Nem sírok! Nem! Már nem. Legalábbis ma már nem.

Holnap pedig újult erővel belevethetem magam sekélyes életembe, újra mosolyogni fogok rá, vállon veregetem és szurkolok neki az előadásán. Mert szeretem.

A szobámban ülök az íróasztalnál -este fél 11 van- és a Tatta Hitotsu No Koi zenéjét hallgatom. Annyi mindent eszembe juttatott, hogy úgy éreztem, írnom kell!

Ma egész nap megint nagyon magam alatt voltam. Be kellett mennem az egyetemre egy apróság miatt, ami derékba törte az egész napomat. Tanulnom kellene, de nem tudok. Nem tudom magam rávenni. Egyrészt, mert egyáltalán nem érdekel az onkológia, másrészt meg mert nagyon rossz kedvem van. Illetve nem is rosszkedvnek mondanám, szimplán csak megint elhatalmasodott rajtam a létem feleslegességének érzése. Minek vagyok a világon? Csak élek bele a nagy büdös semmibe. Reggelizek, lezuhanyozok, felöltözök, telefonálok Anyával, bemegyek az egyetemre, ott vagyok, elmegyek vásárolni, hazajövök, főzök valamit, aztán már öreg este van. Eltelik az idő felettem, anélkül, hogy észrevenném. Mindjárt betöltöm a 24-et, és mit értem el eddig az életben? Semmit. Semmi olyat, aminek hasznát venném. Ötödéves vagyok egy olyan egyetemen, ahová már rég a lábam sincs kedvem betenni, de ahhoz túl gyáva vagyok, hogy otthagyjam, miután ennyi energiát és pénzt beleöltem. Nincs senkim, és a dolgok jelen állása szerint nem is nagyon lesz. Nincs pénzem sem, a napi megélhetésre valót is csak nagy bűvészkedések árán tudom összespórolni. (Ma azt is megtudtam, hogy nem kapok ösztöndíjat sem. Végül is, minek az orvosin 4.25-re ösztöndíjat adni…)  Az egyedüli, amit élvezek az életemben, ha a szobám csendes magányában, Ike Yoshihiro zenéjét hallgatva a sötétben rágyújthatok egy cigarettára, vagy gyönyörködhetek valamelyik ferdeszemű  kedvencem képében. Szánalmas vagyok, ugye?

Jajj, nem tudom, mit csináljak! Legszívesebben csak becsomagolnék és nekiindulnék a nagyvilágnak. Még annyi helyre el akarok jutni, még annyi emberrel akarok találkozni, még annyi mindent ki akarok próbálni, még annyi mindent! A hátam mögött hagyni ezt a tetves országot és ezt a tetves életet! Csak utazni, menni, meg sem állni! Vissza se nézni! Ehelyett élem a buta és hiábavaló életemet, minden nappal egyre jobban feladva az álmaimat, és egyre beljebb kerülve a személytelen, kíméletlen, monoton felnőtt-létbe. ÉLNI AKAROK VÉGRE! Olyan életet, amiben nem csak annyiból tudom, hogy még nem haltam meg, hogy néha érzem, hogy éhes vagyok, meg pisilni kell! Boldog akarok lenni! Szeretni akarok, és azt akarom, hogy viszontszeressenek! Gyereket akarok! Tenni akarok valamit!

De nem megy. Érzem, hogy egyre jobban elhagy az erőm, és egyre inkább beletörődök a szánalmasságomba. Már túl késő. A városi tömeg magába olvaszt, hiába kapálózok, már csak egy-két év, és én is egy leszek a sok szürke, magányos és boldogtalan felnőtt közül. Aztán egyszer majd meghalok, és senki sem fog rám emlékezni. Még én magam sem. Mintha sosem lettem volna.

Épp az imént néztem meg másodjára a Cinderella Ni Naritai-t. (Illetve csak azokat a részeket, amikben Tadayoshi játszik.) Egyre jobban bejön nekem ez az ember! És persze, miközben ezen méláztam, megint beugrott lakótársam mondata, miszerint az én szívem már egészen nem szív alakú, hiszen annyi szívem csücske van már, hogy számát sem tudom.

Na, most csakazértis megszámolom őket! Következzen akkor tehát a lista, ami nem reprezentál fontossági sorrendet, egyszerűen csak írtam a srácokat, ahogy eszembe jutottak. Persze van egy –viszonylag- állandó top3 is, de az az igazság, hogy mióta rászoktam a ferdeszeműekre, minden héten másba vagyok szerelmes, attól függően, hogy épp kinek a doramáját nézem. Szóval könnyen elképzelhető, hogy aki ma abszolút top3-, holnapra már max. top5-tag lehetne. Én már csak ilyen vagyok…

Jöjjön tehát azon japán hímek listája, akiket biztosan nem rugdosnék ki az ágyamból:

-         Oguri Shun

-         Kamenashi Kazuya

-         Yamashita Tomohisa

-         Ikuta Touma

-         Okura Tadayoshi ( *o*)d

-         Mizushima Hiro

-         Akanishi Jin

-         Mokomichi Hayami

-         Hiraoka Yuuta

-         Camui Gackt

-         Hyde

-         Okada Masaki

-         Koike Teppei

-         Yamamoto Yusuke

-         Taguchi Junnosuke

-         Matsumoto Jun

-    Kobuzuka Yusuke

Huhh, hirtelen ennyi jutott eszembe, de szerintem van még pár, akiket most kihagytam.

Megpróbálom a legnagyobb kedvenceket sorrendbe rakni, nem tudom, hogy menni fog-e. Nekem MIND kellene ugyanis, és lehetőleg EGYSZERRE! (A barátnőm most biztos mondaná, hogy mekkora egy ordas ribi vagyok. Khmm… vagyis lennék.)

Douzou!

1. Oguri Shun (Ő jelenleg az abszolút Number One! Imádom azokat a kajla fogait, és a nagyon csík szemét! Szeretlek na, Sünim.)

2. Kamenashi Kazuya (Olyan édes-kisfiús a hangja, aranyos a görbe orra, na és persze gyönyörű szép gebe alakja van. Ja, és annyira beletúrni-való borzas a haja! Egész nap csak ölelgetném!)

3. Yamashita Tomohisa (Szeretem a hangját, a szemeit, a mosolyát, a csókos száját. És a haját! Az valami fantasztikusan van lenyírva, úgy megkonzultálnám a fodrászával, hogy hogyan hozta össze neki a Proposal Daisakusen-es frizuráját!)

4. Akanishi Jin (Szeretem a beszédhangját. Meg a testét. Főleg, mikor csípőköröz. Legszívesebben letépném róla a ruháit, aztán irány az ágy! Vagyis szerintem addig el sem jutnánk…)

5. Taguchi Junnosuke (Annyira széles, szívet melengető a mosolya, én ilyet még nem láttam! És a faviccei! Én speciel mindig fetrengek rajtuk. „Iriguchi, deguchi, Taguchi desu!” Hahhahhaha! [Mondjuk az is elképzelhető, hogy bennem van a hiba, mert már a Galla Miklósék szóviccein is mindig könnyesre röhögtem magam. „Soha vissza nem térő alkarom...”  Hahhhaha!] Mindegy, Junno, mi jól megértenénk egymást!)

6. Koike Teppei [Őt látva mindig vegyes érzelmek jönnek elő belőlem. Hol a pedofil énem („Édes pici csillagom, gyere ide, anyuci hagy cuppantson egyet az orcádra! Na jó, lehet, hogy máshová is…”), hol a nőstényördög énem („Teppei doktor úr! Itt fáj! Igen, itt... Nagyon! Nem vizsgálna meg? Hoppá! Véletlenül letéptem a köpenyét… Ugye meggyógyít, doktor úr?!”), hol pedig a jóbarát énem tör elő („Te-chan, tudod, hogy nekem mindig elmondhatsz mindent. Sírd csak ki magad a vállamon. Hogy simogatnám-e a hátad közben? Hát persze! Így jó lesz? Jó akkor lejjebb is…”).]

Huhh, már negyed egy lesz, lassan mennem kell, holnap újra tanulnom kell (francba az oxy-vizsgával, egyébként is tüdőgyuszim van…). Meg aztán nem is árt, ha berekesztem mára az álmodozást, nehogy esetleg a pszichiátrián találjam magam, miközben bambán nézve az orvosokra, próbálom bebizonyítani, hogy én igenis Oguri Shun felesége vagyok…