Az élet szar. Vagy inkább fogalmazzak úgy, hogy az életem szar? Mert az bizony az. Elegem van már a mézes-mázos „majd csak lesz valahogy”-okból, „fel a fejjel!”-ekből és társaikból! Persze, az életben minden nehézség azért van, hogy az ember, ha túljut rajtuk erősebb legyen. De könyörgöm, én nem akarok erősebb lenni! És sosem akartam. Én egyszerűen csak szeretnék boldog lenni, ez olyan kibaszottul nagy kérés??! Miért van az, hogy míg sok más ember mindent az ölébe pottyantva, készre főzve, sőt megemésztve kap, addig én vért izzadva sem vagyok képes elérni egy olyan apróságot sem, hogy boldog legyek? Miért? Pedig nekem aztán tényleg nincsenek extra igényeim! Nem kell úszómedencés ház, nyolc Mercedes a garázsba és milliós fizetés! Nekem csak egy ember kell, az a bizonyos nagy Ő. Ez olyan nagy kérés? De most komolyan! Ez olyan kibaszottul nagy kérés??? Akkor meg?

Vagy legalább el tudnám engedni! De nem megy! NEM MEGY! Mert szeretem. 6 éve folyamatosan szeretem. Nem tudok túljutni rajta, mert nap, mint nap találkozunk, látom, beszélünk, megölel, puszit ad, vígasztal, ha kell, velem örül, ha kell, ápol, mikor beteg vagyok. És mindeközben egy másik nőhöz megy haza aludni. Mert mi ugye csak barátok vagyunk.

Hol és ki dönti el, hogy ki az, aki megkap mindent, és ki az, aki semmit?! Vagy valami galaktikus lottósorsoláson még születésünk előtt kisorsolják a szerencséseket, a többi pedig kapálózhat egész nyomorult életében, amennyit csak akar, mégsem lesz soha boldog? Mert neki nem jár. Azt hiszem, én annak idején nagyon elronthattam a sorsolást. Kezdem magam úgy érezni, mint a bolond, akit csak azért válogattak be a valóságshow-ba, hogy a nép jót szórakozzon a nyomorúságán. Hát remélem, az illetékesek most jól szórakoznak rajtam! De én már nagyon szeretném, ha kiszavaznának. Már menekülnék. Hagy menjek! ENGEDJENEK EL! Élni akarom a saját életemet! El akarom Őt engedni, túl szeretnék rajta jutni! Végleg úgysem menne, de legalább annyira, hogy képes legyek az életemet folytatni. Mert a dolgok jelenlegi állása szerint max. egy beutalót szerezhetek a pszichiátriára, nem pedig normális életet…

Na jó, máris megkönnyebbültem, hogy ezt kiírhattam magamból. Nem sírunk. Nem sírok! Nem! Már nem. Legalábbis ma már nem.

Holnap pedig újult erővel belevethetem magam sekélyes életembe, újra mosolyogni fogok rá, vállon veregetem és szurkolok neki az előadásán. Mert szeretem.