Akkor ezzel a posttal hivatalosan is elkezdem a japán-related blogolást. A nevem Kaze (japánul: szél), hogy honnan kaptam ezt a becenevet, azt most inkább nem részletezem, egyrészt mert kicsit hosszú lenne, másrészt meg mert nem vagyok rá valami büszke... (^_^') [Nem kell semmi vészesre gondolni ám!!!] A lényeg, hogy rámragadt, azóta ezt használom. 23 éves egyetemista vagyok, hogy hol tanulok, azt fedje homály, nem szeretném, ha a dühös japánfanatikusok (akik BIZONYÁRA mind-mind olvasni fogják eme netnaplót XD) meglátogatnának egy-egy lehúzó kritikám olvasása után.
Mint a blog nevéből és skinjéből bizonyára már mindenki rájött: rajongok a japánokért. Nem amolyan tini fangirl módjára (na jó, néha vannak infantilis pillanataim...), hanem sokkal csendesebben, de rajongok. Az egész úgy kezdődött, hogy egy barátom elkottyintotta magát pár évvel ezelőtt, hogy ő szokott animét nézni. Akkoriban még csak halvány fogalmam volt arról, hogy mi is az anime (még nem volt otthon netem, és itthon sem kezdett még fejlődni ez a szubkultúra, szóval nem nagyon jutott el hozzám az ilyesmi). Persze rögtön elkezdtem piszkálni vele az illetőt, hogy ne gyerekeskedjen már, egyetemista létére hogy nézhet rajzfilmeket, de szerencsére a barátom nem megsértődött a dolgon, hanem inkább rávett, hogy először nézzek meg vele egy animét, aztán ha nem tetszik, nyugodtan cikizhetem tovább. De tetszett. Nagyon is. Azóta szinte nem telik el úgy hét, hogy ne nézzek meg legalább 1-2 részt valamelyik aktuális sorozatból (kivételt képez persze a vizsgaidőszak, de akkor még híradót sem nézek, nemhogy animét). Hogy őszinte legyek, néha már túlzásba is viszem: nem bírom ugyanis abbahagyni, és olyankor képes vagyok egy ültő helyemben végignézni egy 26 részes sorozatot. De azt hiszem, a kemény tanulások után ennyit megérdemlek.
Az animéktől már csak egy ugrás volt a j-pop/j-rock megkedvelése, lévén a legtöbb nagy nevű énekes és együttes készített már valamilyen animéhez nyitó- vagy záródalt, amik egy-egy gyengébb sorozatot is képesek feldobni, és egészen beléjük tud szeretni az ember a végére.
Aztán egyszer egy másik barátomtól kaptam egy japán élőszereplős mozifilmet, hogy nézzem meg, szerinte nekem nagyon tetszene. Igaza volt, nagyon élveztem (a Memories of Matsuko volt az), és onnantól már nem volt megállás: egyre-másra faltam a japán filmeket. Eleinte csak az egészestés mozifilmekre vadásztam, később rászoktam a j-dramak-ra is. Eme fázisom jelenleg is tart, nem sok dorama-sorozatot láttam még eddig, de teljesen rájuk vagyok kattanva.
Hogy miért tetszett meg ennyire a japán filmművészet? Erre összetett a válaszom. A fő ok az, hogy teljesen különböznek a hollywoodi filmektől: a japánok nem törekednek feltétlenül az undorítóan nyálas és hiteltelen happy endekre, próbálnak valami mondanivalót vinni minden történetbe (ami nem merül ki az amerikai "jó, ha az embernek vannak barátai", meg "ne hazudj, mert az nem vezet semmi jóra" és hasonló szájbarágós, közhelyes ál-mondanivalókban). Aztán a következő, amit szeretek bennük: a japán filmes klisérendszer egészen más, mint a nyugati típusú. Igen, klisérendszert írtam, mert hazudnék, ha azt állítanám, hogy náluk nincsenek sablonok. Vannak, de nem olyan könnyen kiismerhetőek, nem olyan átlátszóak, mint amerikai társaik. És harmadszorra: imádom a japán színészeket! Eleinte nagyon furcsa volt ezeket a filmeket nézni, mert a színészek nagy többsége szeret túljátszani. Európai szemmel nézve akár élvezhetetlen is lehet emiatt egy távol-keleti film. Azonban hála animés előképzettségemnek, az én gyomrom könnyen bevette ezt a szinte már ripacskodásba nyúló, erőltetettnek tűnő színészi játékot. Főleg, hogy hála istennek ez általában csak a vígjátékokra vonatkozik, ott meg bőven belefér. És persze az sem hátrány, hogy olyan gyönyörű színészeik vannak. Nem szoktam férfiakra azt mondani, hogy szépek, de ők tényleg azok. Nem helyesek, vagy jóképűek, ők egyszerűen már gyönyörűek. Némelyiknek már szinte hiányolja az ember a szárnyakat a hátáról, mondván, hogy földi halandó nem lehet ennyire szép. (Igen, fangirl mode-ban vagyok... :D)
A következő, ami nagyon megfogott a japán filmekben az az, hogy milyen aprólékosan ügyelnek arra, hogy a szereplőik mindennapjait bemutassák. Felületes szemlélő könnyen rámondhatja ezekre, hogy a film unalmas. Pedig dehogy az. Egyszerűen arról van szó, hogy a szereplő jellemét azon keresztül mutatja be, hogy hogyan cselekszik az illető a hétköznapokban. A magány ábrázolására például ez a módszer szerintem verhetetlen. (Egyik kedvenc filmem, a Tokyo trash baby is ékesen bizonyítja ezt.) Kedvenceim, a kevés szereplős minimáldrámák, szintén előszeretettel használják ezen módszert.
Ahogy egyre több japán filmet/animét/zenét néztem és hallgattam, fokozatosan megszerettem a nyelvet magát is. Mára már imádom, olyannyira, hogy elkezdtem tanulni is. Az írásuk meseszép, habár kutyanehéz elsajátítani, de szerintem megéri a vesződséget, mert nincs annál nagyobb öröm, mint amikor az ember először tudja kibogarászni egy japán honlap egy mondatát. [Én például visítva ujjongtam eme sikerélmény során. (^_^#) ]
A nyelvtanulás kapcsán kezdett el érdekelni a japán irodalom. Világ életemben nagy könyvfaló voltam, ezen a téren nincs kedvencem, bármit elolvasok, amiben látok némi fantáziát, legyen az klasszikus szépirodalom, vagy éppen valamilyen aktuális bestseller.
Na de bemutatkozásnak azt hiszem ennyi elég, most megyek filmet nézni (a Hana Yori Dango 2. évadját nyúzom most épp). Hajrá, HANAZAWA RUI!! b(^3^)
Mint a blog nevéből és skinjéből bizonyára már mindenki rájött: rajongok a japánokért. Nem amolyan tini fangirl módjára (na jó, néha vannak infantilis pillanataim...), hanem sokkal csendesebben, de rajongok. Az egész úgy kezdődött, hogy egy barátom elkottyintotta magát pár évvel ezelőtt, hogy ő szokott animét nézni. Akkoriban még csak halvány fogalmam volt arról, hogy mi is az anime (még nem volt otthon netem, és itthon sem kezdett még fejlődni ez a szubkultúra, szóval nem nagyon jutott el hozzám az ilyesmi). Persze rögtön elkezdtem piszkálni vele az illetőt, hogy ne gyerekeskedjen már, egyetemista létére hogy nézhet rajzfilmeket, de szerencsére a barátom nem megsértődött a dolgon, hanem inkább rávett, hogy először nézzek meg vele egy animét, aztán ha nem tetszik, nyugodtan cikizhetem tovább. De tetszett. Nagyon is. Azóta szinte nem telik el úgy hét, hogy ne nézzek meg legalább 1-2 részt valamelyik aktuális sorozatból (kivételt képez persze a vizsgaidőszak, de akkor még híradót sem nézek, nemhogy animét). Hogy őszinte legyek, néha már túlzásba is viszem: nem bírom ugyanis abbahagyni, és olyankor képes vagyok egy ültő helyemben végignézni egy 26 részes sorozatot. De azt hiszem, a kemény tanulások után ennyit megérdemlek.
Az animéktől már csak egy ugrás volt a j-pop/j-rock megkedvelése, lévén a legtöbb nagy nevű énekes és együttes készített már valamilyen animéhez nyitó- vagy záródalt, amik egy-egy gyengébb sorozatot is képesek feldobni, és egészen beléjük tud szeretni az ember a végére.
Aztán egyszer egy másik barátomtól kaptam egy japán élőszereplős mozifilmet, hogy nézzem meg, szerinte nekem nagyon tetszene. Igaza volt, nagyon élveztem (a Memories of Matsuko volt az), és onnantól már nem volt megállás: egyre-másra faltam a japán filmeket. Eleinte csak az egészestés mozifilmekre vadásztam, később rászoktam a j-dramak-ra is. Eme fázisom jelenleg is tart, nem sok dorama-sorozatot láttam még eddig, de teljesen rájuk vagyok kattanva.
Hogy miért tetszett meg ennyire a japán filmművészet? Erre összetett a válaszom. A fő ok az, hogy teljesen különböznek a hollywoodi filmektől: a japánok nem törekednek feltétlenül az undorítóan nyálas és hiteltelen happy endekre, próbálnak valami mondanivalót vinni minden történetbe (ami nem merül ki az amerikai "jó, ha az embernek vannak barátai", meg "ne hazudj, mert az nem vezet semmi jóra" és hasonló szájbarágós, közhelyes ál-mondanivalókban). Aztán a következő, amit szeretek bennük: a japán filmes klisérendszer egészen más, mint a nyugati típusú. Igen, klisérendszert írtam, mert hazudnék, ha azt állítanám, hogy náluk nincsenek sablonok. Vannak, de nem olyan könnyen kiismerhetőek, nem olyan átlátszóak, mint amerikai társaik. És harmadszorra: imádom a japán színészeket! Eleinte nagyon furcsa volt ezeket a filmeket nézni, mert a színészek nagy többsége szeret túljátszani. Európai szemmel nézve akár élvezhetetlen is lehet emiatt egy távol-keleti film. Azonban hála animés előképzettségemnek, az én gyomrom könnyen bevette ezt a szinte már ripacskodásba nyúló, erőltetettnek tűnő színészi játékot. Főleg, hogy hála istennek ez általában csak a vígjátékokra vonatkozik, ott meg bőven belefér. És persze az sem hátrány, hogy olyan gyönyörű színészeik vannak. Nem szoktam férfiakra azt mondani, hogy szépek, de ők tényleg azok. Nem helyesek, vagy jóképűek, ők egyszerűen már gyönyörűek. Némelyiknek már szinte hiányolja az ember a szárnyakat a hátáról, mondván, hogy földi halandó nem lehet ennyire szép. (Igen, fangirl mode-ban vagyok... :D)
A következő, ami nagyon megfogott a japán filmekben az az, hogy milyen aprólékosan ügyelnek arra, hogy a szereplőik mindennapjait bemutassák. Felületes szemlélő könnyen rámondhatja ezekre, hogy a film unalmas. Pedig dehogy az. Egyszerűen arról van szó, hogy a szereplő jellemét azon keresztül mutatja be, hogy hogyan cselekszik az illető a hétköznapokban. A magány ábrázolására például ez a módszer szerintem verhetetlen. (Egyik kedvenc filmem, a Tokyo trash baby is ékesen bizonyítja ezt.) Kedvenceim, a kevés szereplős minimáldrámák, szintén előszeretettel használják ezen módszert.
Ahogy egyre több japán filmet/animét/zenét néztem és hallgattam, fokozatosan megszerettem a nyelvet magát is. Mára már imádom, olyannyira, hogy elkezdtem tanulni is. Az írásuk meseszép, habár kutyanehéz elsajátítani, de szerintem megéri a vesződséget, mert nincs annál nagyobb öröm, mint amikor az ember először tudja kibogarászni egy japán honlap egy mondatát. [Én például visítva ujjongtam eme sikerélmény során. (^_^#) ]
A nyelvtanulás kapcsán kezdett el érdekelni a japán irodalom. Világ életemben nagy könyvfaló voltam, ezen a téren nincs kedvencem, bármit elolvasok, amiben látok némi fantáziát, legyen az klasszikus szépirodalom, vagy éppen valamilyen aktuális bestseller.
Na de bemutatkozásnak azt hiszem ennyi elég, most megyek filmet nézni (a Hana Yori Dango 2. évadját nyúzom most épp). Hajrá, HANAZAWA RUI!! b(^3^)
Utolsó kommentek