Mosanában folyamatosan NwP-nézhetnékem van. Lassan azt hiszem ideje lenne harmadszorra is újranéznem. Az egyik legnagyobb kedvencem ez a sorozat, olyan egyedi hangulata van, amit nehéz leírni, egyszerűen meg kell nézni, és hagyni, hogy az embert átjárja az a jóleső, de búskomor érzés, amit a film áraszt magából. A film, mely egyszerre szól szerelemről, barátságról, gyűlöletről és arról, hogy az ember soha nem tudja megszerezni azt, amire igazán vágyik, és az ebbe való lassú beletörődés alatt észrevétlenül is felnő. Arról hogy miként jut el egy tizenéves kamasz odáig, hogy képes legyen továbblépni és mosolyogva elengedni azt, aki számára a legfontosabb -tudva, hogy soha nem fogja viszontlátni-, mert érzi, hogy ő már nem tehet többet érte, az ő szerepe már lejárt az illető életében. Hogy igenis vannak, akik nem véletlenül találkoznak az életben, mert nagyobb szükségük van egymásra, mint bármi másra valaha is volt.
Nem tudom megmagyarázni, miért, de szeretem ezt a sorozatot. Nem azért, mert YamaPi játszik benne, még csak nem is Kame miatt, egyszerűen valami furcsa mazochizmusból élvezem, hogy lehangol, egyszersmind feldob. Mert teljesen az életről szól. Persze, mint mindennek, ennek is megvannak a maga hibái (mint pl. az idegesítő igazgatónő), de ezeket leszámítva szerintem napjaink egyik legjobb japán tv-sorozata. A filmzenéje is telitalálat, mint minden, ami Ike Yoshihiro kezei alól kerül ki (Tatta Hitotsu no Koi, Karas, Ergo Proxy).
Egy szó, mint száz, mindenkinek csak ajánlani tudom, aki egy kicsit is képes a felszín mögé látni, és a néhol borzasztóan idegesítő japán filmes fogásokon túllépve felfedezni a sorozat valódi értékeit.
Végezetül pedig jöjjön az egyik kedvenc videóm a Nobuta wo Produce-ról:
Utolsó kommentek