Miért van az, hogy semmihez sincs kedvem? Már élni sem sok. Ez a hatodév még annál is szörnyűbb, mint amilyennek gondoltam. Nem csak azért mert rég nincs már kedvem és erőm orvos lenni, hanem azért is, mert egyre inkább érzem azt, hogy belefásulok a rohadt hétköznapokba. Most, hogy minden nap be kell járnom dolgozni a kórházba, és hullafáradtan esek haza esténként, már nem hoz úgy lázba az, hogy vár a polcon egy rakat megnézetlen sorozat és mozifilm. Már nem érdekel, hogy lesubbolták-e a Cartoon Kat-tun következő adását, vagy hogy bescannelték-e már a Myojo legújabb számát. És nem vidít fel az sem, ha YamaPi-t látom félmeztelenül, vagy hogy megjött a japán könyv, amit a netről rendeltem pár hete. De tovább megyek: éggel állnak a megválaszolatlan levelek a postaládámban. Már a barátaimnak írni sincs kedvem. A diplomamunkámmal sem haladok. Az egyedüli, ami most foglalkoztat az az, hogy be vannak-e fizetve a számlák, és hogy hogyan fogok kijönni ebben a hónapban, hogy van-e elég WC-papír a hétre és kitart-e még a mosogatószerem. Eszek, alszok, bejárok dolgozni, láncdohányzok, és zombulok napokat, aztán hétvégén meg takarítok egyet, aztán beájulok az ágyba és kezdődik megint elölről az egész rohadt hét. Ez van már hónapok óta. Blogot írni sincs kedvem.

Valamelyik nap sírógörcsöt kaptam attól, hogy ki kellett írnom a gépemről a Cartoon Kat-tun-okat, mert rengeteget helyet foglaltak, és nem fértek el a diplomamunkás cuccaim. Gyűlölöm a változásokat, még ha csak egy ilyen apróságról is van szó. Olyan jó volt eddig, hogy bármikor megnyithattam őket és Kame röhögésétől, Jin bénázásaitól jobb kedvre derülhettem, és most már hiába nem dobnak fel, olyan volt kitörölni őket, mintha ezzel temettem volna el a boldog éveimet.

Megváltoztam, érzem. De sajnos nem jó irányba. Ha az jelenti a felnőttséget, hogy az ember beáll a tömegbe és gürcöl azért, hogy másoknak megfeleljen, akkor jelentem: én teljesen felnőttem. Jó lenne visszacsinálni az egészet, és újból a pár hónappal ezelőtti önmagam lenni, de nem tudom, hogy lesz-e hozzá valaha elég erőm, hogy szembeforduljak a kibaszott elvárásokkal, és a saját magam módján éljek. Szerintem nem.

Ez a dal, amit mostanában annyiszor hallgatok, az egyetlen, ami még képes megnyugtatni: