Az utóbbi időben annyi fangörlös bejegyzést írtam, hogy azt hiszem épp itt az ideje egy kicsit komolyabb vizekre eveznem.
A hétvégén végignéztem ugyanis legújabb dorama-szerzeményemet. Igaz, hogy eleinte csak muszájból ültem le elé (a másik sorozatot, amire nagyon rákészültem, sajna nem vitte a DVD-lejátszónk, a számítógépet pedig birtokba vette a húgom, sürgős házifeladat-készítés céljából, szóval nem nagyon volt választásom), de kb. 2-3 rész után már fel sem bírtam állni előle, és két részletben befejeztem.
Adott öt, húszas éveinek elején járó kisarazu-i jóbarát. Bussan, a főszereplő, a helyi fodrász fia; Master, egy lepukkant kocsma vezetője, mellesleg két és fél-gyerekes családapa; Bambi, a környék legnagyobb cafkájába reménytelenül szerelmes egyetemista; Ani, az öccse árnyékában élő hobbifotós; és Ucchie, a titokzatos származású féleszű. Közös bennük, hogy egykor a gimnázium ünnepelt baseball-csapatába tartoztak, s hiába voltak nagyon tehetségesek, egy fatális félreértés miatt nem sikerült bekerülniük a profik közé. Az érettségi óta Masteren kívül egyiknek sincs munkája, csak lézengenek jobbra-balra. Egyetlen szórakozásuk (a nagy esti közös sörözéseken kívül), hogy a helyi harmadrangú felnőtt baseball-csapatban, a Kisarazu Cats-ben játszanak.
Egyik este Bussan váratlanul bejelenti barátainak, hogy rákos. Rosszindulatú limfómája van, s az orvosai szerint legjobb esetben is fél éve van hátra. A srácokat –miután felfogják, hogy barátjuk nem viccel- teljesen letaglózza a hír.
Bussan hamarosan azzal az ötlettel áll elő, hogy alakítsanak egy betörő-csapatot, s kicsit rázzák fel szürke életüket. A többiek nem tudnak nemet mondani haldokló társuk kérésére, s ezzel kezdetét veszi a Kisarazu Cat’s Eye nevű betörőbanda, s az öt jóbarát felnőtté válásának története.
A sztoriról nagyjából ennyit írnék, nem szeretnék sok poént lelőni, szóval inkább nem megyek bele a részletekbe.
A film hangulatáról és rám gyakorolt hatásáról azonban ejtenék pár szót.
Szeretem az ilyen filmeket. Felületesen szemlélve eszement vígjátéknak tűnnek, azonban ha az ember mélyebben belegondol, rájön, hogy csupa cinizmus az egész. Hogy minden szereplő nyomorát a humor eszközeivel mutatja be a rendező. Márpedig egyéni tragédiák és nyomor az itt volt bőven. Szinte valamennyi szereplő (még a legutolsó mellékszereplők is) szánalomra méltók. Egyik sem tud szabadulni, kitörni a városka és saját szürke hétköznapjaik kötötte gúzsból. Élik a felesleges kis életüket, közben örülnek vagy sírnak néha, de önmagát megvalósítani senki sem tudja. A felnőttek már nem is próbálnak változtatni ezen, a fiatalabbak pedig ugyan még kapálóznak, de esélyük nekik sincs sok. Ennek ellenére –vagy éppen pont ezért- hihetetlen összetartás és közösségi szellem jellemzi őket.
A történet –számomra- nagy értéke, hogy telis-tele van kimondatlan érzelmekkel, letisztázatlan kapcsolatokkal. Mint maga a való élet. Az emberek csak élnek egymás mellett, de beszélni, beszélgetni fontos dolgokról, a saját lelkükben zajló történésekről, azt nem mernek.
De ami engem a leginkább elgondolkodtatott, az a sorozatot végigkísérő szele a halálnak. A tragédia lehetősége végig úgy lebegett mindenki (aki tudott Bussan betegségéről) feje fölött, mint Damoklész kardja. Mindenki a maga módján próbálta feldolgozni, megemészteni, elfogadni, de igazán persze senkinek sem sikerült. A srác apja végig úgy viselkedett, mintha fia egy idegen lenne, nem beszélgetett vele, félt, hogy ha közelebb engedi magához, még nehezebb lesz elviselni később a hiányát. Egykori tanárnője (aki valószínűleg szerelmes is Bussanba) úgy tesz, mint aki nem vett észre semmit, holott szíve mélyén már rég érezte, hogy valami nem stimmel a fiúval. A barátai pedig tétováznak. Nem tudják, hogyan kellene viselkedniük. Fogalmuk sincs, mivel tesznek jobbat Bussannak: ha ugyanúgy bánnak vele, mint azelőtt, vagy ha pátyolgatják.
És ami a legfontosabb: maga Bussan sem tudja, mit kezdjen azzal a maradék kis idővel, ami még maradt neki. Megpróbálja egy füzetbe összeszedni azokat a dolgokat, amiket még szeretne megélni, de 3-4 banális kívánságon kívül semmi nem jut eszébe. Ahogy egyre közeledik a 6. hónap vége, egyre kétségbeesetten próbálja kitalálni, mit is kezdjen magával. Aztán szép lassan ráébred, hogy legjobb, ha tőle telhetően gondoskodik szeretteiről. Hihetetlen energiával egyengeti életüket, próbálva magát erősnek tettetni. S mindeközben fél. Borzasztóan fél. Retteg a haláltól, nem tud rá felkészülni, bármennyire is próbálja. Vajon fel lehet rá készülni egyáltalán?
A film a zseniális rendezői és vágási megoldásoknak hála nagyon egyedi, nagyon pörgős, és nagy örömömre nem szűkölködik a már-már groteszkbe hajló humorban sem. Karakterei mind-mind ízig-vérig valóságosak, szerethetőek, jellembéli fejlődésük katartikus és nagyon reális. Sokszor volt olyan érzésem, hogy ha nem japánul beszélnének és nem lenne ferde a szemük, akár itthon, Magyarországon is játszódhatna a történet.
Végül pedig meg kell említenem a vége-főcímet. Az Arashi – A Day in Our Life c. száma megy alatta, amit a hétvége óta nem győzök eleget hallgatni. Tudni kell rólam, hogy nem igazán szeretem az openingeket és endingeket, általában áttekerem őket, de ezt az összes rész alatt végignéztem, annyira hangulatos.
Egy szó, mint száz: mindenkinek csak ajánlani tudom, ha teheti, nézze meg a Kisarazu Cat’s Eye-t! Nem kell megijedni attól, hogy milyen komoly témát boncolgat, mert annak ellenére, hogy az alaptörténet igen szomorú, rengeteget lehet nevetni a sorozat alatt. És, ha valakit ez még nem győzött volna meg, annak itt van pár név a szereplők közül: Okada Junichi, Sakurai Sho, Okada Yoshinori, Sato Ryuta, Tsukamoto Takashi, Abe Sadao.
És pár screenshot, kedvcsináló gyanánt:
Utolsó kommentek