Miért van az, hogy semmihez sincs kedvem? Már élni sem sok. Ez a hatodév még annál is szörnyűbb, mint amilyennek gondoltam. Nem csak azért mert rég nincs már kedvem és erőm orvos lenni, hanem azért is, mert egyre inkább érzem azt, hogy belefásulok a rohadt hétköznapokba. Most, hogy minden nap be kell járnom dolgozni a kórházba, és hullafáradtan esek haza esténként, már nem hoz úgy lázba az, hogy vár a polcon egy rakat megnézetlen sorozat és mozifilm. Már nem érdekel, hogy lesubbolták-e a Cartoon Kat-tun következő adását, vagy hogy bescannelték-e már a Myojo legújabb számát. És nem vidít fel az sem, ha YamaPi-t látom félmeztelenül, vagy hogy megjött a japán könyv, amit a netről rendeltem pár hete. De tovább megyek: éggel állnak a megválaszolatlan levelek a postaládámban. Már a barátaimnak írni sincs kedvem. A diplomamunkámmal sem haladok. Az egyedüli, ami most foglalkoztat az az, hogy be vannak-e fizetve a számlák, és hogy hogyan fogok kijönni ebben a hónapban, hogy van-e elég WC-papír a hétre és kitart-e még a mosogatószerem. Eszek, alszok, bejárok dolgozni, láncdohányzok, és zombulok napokat, aztán hétvégén meg takarítok egyet, aztán beájulok az ágyba és kezdődik megint elölről az egész rohadt hét. Ez van már hónapok óta. Blogot írni sincs kedvem.

Valamelyik nap sírógörcsöt kaptam attól, hogy ki kellett írnom a gépemről a Cartoon Kat-tun-okat, mert rengeteget helyet foglaltak, és nem fértek el a diplomamunkás cuccaim. Gyűlölöm a változásokat, még ha csak egy ilyen apróságról is van szó. Olyan jó volt eddig, hogy bármikor megnyithattam őket és Kame röhögésétől, Jin bénázásaitól jobb kedvre derülhettem, és most már hiába nem dobnak fel, olyan volt kitörölni őket, mintha ezzel temettem volna el a boldog éveimet.

Megváltoztam, érzem. De sajnos nem jó irányba. Ha az jelenti a felnőttséget, hogy az ember beáll a tömegbe és gürcöl azért, hogy másoknak megfeleljen, akkor jelentem: én teljesen felnőttem. Jó lenne visszacsinálni az egészet, és újból a pár hónappal ezelőtti önmagam lenni, de nem tudom, hogy lesz-e hozzá valaha elég erőm, hogy szembeforduljak a kibaszott elvárásokkal, és a saját magam módján éljek. Szerintem nem.

Ez a dal, amit mostanában annyiszor hallgatok, az egyetlen, ami még képes megnyugtatni:

Huhhh, de régen írtam ide is. Pedig megígértem, és utálom nem betartani, de sajnos az egyetem fontosabb. Illetve nem fontosabb, viszont azt muszáj csinálni, ezt meg nem, a kettő együtt pedig néha nem megy. Mint ahogyan az utóbbi időben sem ment. Ugyanis múlt héten szigorlatoztam sebészetből. Igen, köszönöm a gratulációkat, sikeresen túl vagyok a nagy hatodéves szigorlatok közül az elsőn. Még van öt. Plusz az államvizsgák – szám szerint kettő-, plusz a felvételi, aztán ha minden jól megy, mehetek éjt nappallá téve gürizni éhbérért. Szép kilátások, ugye? Nem is értem, miért nem hagytam már ott a francba az egészet.

A barátnőmet most vették fel gyermekgyógyász rezidensnek, és –kapaszkodjatok meg!- kb. 80-90 000-ret kap kézhez, amiben benne van az ügyelet is. Szép, mi? Egy sima szobafestő-mázoló többet visz haza egy hónapban, pedig neki max annyi felelősség van a vállán, hogy elrontja a színt, és akkor is átfestheti bármikor. És ezzel nem bántani akarom a szobafestőket, mert sajnos még 150-200 000-ből sem lehet rendesen megélni, de azért azt felháborítónak tartom, hogy egy orvos (még ha kezdő is), aki 6 évig gürcölt keményen az egyetemen, és akinek a ténykedésétől életek függnek, még százezret sem keres egy hónapban.

Egy másik barátom pedig jelenleg a Tesco-nál keres munkát orvosi diplomával, mert nem vették fel oda, ahová szeretett volna menni. Ott ugyanis csak 5 szabad hely volt, amiből 4 már a felvételi előtt nyílt titok volt, hogy kiket illet, hiszen ki merte volna azt gondolni, hogy a prof kicsi fiacskáját nem veszik majd fel. Az nem számít, hogy rosszabbak a jegyei, mint másnak, dehogyis, ő a nagy prof utódja és kész. Ez van, mocskos egy világban élünk.

Na mára ennyit a siránkozásból, megyek aludni, mert leragad a szemem, és holnap ügyelnem kell.

A 3 széria története röviden (bár kétlem, hogy van olyan, aki még nem ismeri): adott egy elhivatott tanárnő, Yamaguchi Kumiko (becenevén Yankumi), és a gimnázium mindenkori legproblémásabb osztálya, ahová csupa iskolakerülő, agresszív, a felnőttekben bízni képtelen, tanulási undorban szenvedő és persze nagyon-nagyon-nagyon helyes (!) fiú jár. Ezt a felállást bonyolítja még, hogy Yankumi nem csupán egy egyszerű osztályfőnök, hanem egyben az Oedo nevű yakuza-klán vezetői posztjának várományosa is, amiből kifolyólag igen járatos mindennemű harci technikákban, s ezek alkalmazásától sem riad vissza, ha hőn szeretett osztályát kell megmentenie. A sorozat pedig gyakorlatilag arról szól, ahogyan a tanárnő gatyába rázza az éppen aktuális osztályát, és megtisztítja a gimnázium környékét a mindenféle gonosz és csúnya bandáktól.

És a sztoriról ennyi elég is, inkább átnyargalnék a saját véleményem taglalásához.

Rögtön a közepébe is vágok: tetszett is meg nem is. Ami az egyik abszolút pozitívum volt számomra a 3. szériában az a szereposztás. Bár azt azért megjegyzem, hogy e téren a 2. évadot semmi nem übereli (abban azt hiszem mindannyian megegyezhetünk, hogy a Kame-Jin-Teppei-Mokomichi kvartettnél nemigen találhattak volna jobb kombót), de most sem csalódhat senki sem, aki kizárólag az ikemen-dömping miatt ül le megnézni a dorámát, mert helyes japán fiúcskák azért ebben a szériában is akadnak szép számmal. És igen, a fiúcskák szó direkt volt. Merthogy a sorozat bizony már a Johnny’s Jr-os banda filmes debütálása volt. Kiriyama Akito, Nakama Junta és Takaki Yuya (♥) életkora ugyanis átlagban sem nagyon haladja meg a 18-at …

[Ami persze egyáltalán nem baj, sőt, a JE-hímek sosem tudják elég korán kezdeni, viszont én ilyenkor kissé (nagyon) megijedek saját pedofil hajlamaimtól. Mert Yamapi, Kame és a többiek ugye még elmennek, hisz csupán 1-2 évvel fiatalabbak nálam, az még nem gond. De hogy már egy 18 éves fiú látványára is azonnal intenzív nyálszekrécióval reagáljon az én 24 éves vegetatív idegrendszerem, az azért nem semmi. Na de mindegy, ilyenkor szoktam magam azzal nyugtatgatni, hogy nem bennem van a hiba, csupán a JE PR-fogásainak estem áldozatául, hiszen ezek a fiúk Johnny-santól jól eltanulták ám a szakmát, és 18 éves koruk ellenére vérprofik, már ami a „hogyan érjem el, hogy nők ezrei visongva omoljanak a lábaim elé?”-technika művelését illeti. És ha valaki most megvetően legyint a monitor előtt, hogy ez csak kifogás, az legyen kedves és vessen pár pillantást a következő képre (amin Takaki Yuya látható válogatott helyzetekben a Gokusen 3-ból). Ha van olyan nőnemű lény, akinek ettől nem ered el rögvest az orra vére, az igazán büszke lehet magára.]

És hogy ne vádolhassanak meg azzal, hogy elvakult JE-fanatikus vagyok, mindenképp szeretném megemlíteni a többi fontosabb szereplőt is: Miura Harumára már a Koizorában felfigyeltem, naná, hogy őt is kedvelem, mint ahogyan Ishiguro Hideot (Ichi pondo no Fukuin), Koizumi Kotarot (Hanayome to papa) és Wakaba Ryuyát (Nobuta wo produce, My boss, my hero) is azokkal az imádnivaló, extrém-kajla fogaival.

Illetve, ha már a szereposztásnál járunk, nem tudom kihagyni a sorból Namase Katsuhisát (alias Sawatari-kyoutou-t) sem, aki szerény véleményem szerint zseniális karakterszínész, és nagy örömömre a 3. évadban is helyet kapott. Nélküle a Gokusen már nem is lenne Gokusen.

Színészek kivesézve, jöhet a második és egyben utolsó pozitívum, amit a filmben találtam: mégpedig a zene. Kifejezetten tetszett, hogy a 2. széria mintájára ebben is megmaradt az összes eredeti filmzene és hangeffekt (leszámítva a vége főcímet és egy insert songot), így a már megszokott élményben lehetett részünk újból. A záródal pedig a 3-4. hallgatásra kezd tetszeni az embernek, az 5-6. rész végénél már együtt dúdoljuk a filmmel, a 7-8. rész után pedig már vadul kutakodunk a neten utána.

És akkor jöjjenek a negatívumok, amikről nem szeretnék nagyon hosszasan regélni, viszont mindenképpen kitérnék rájuk. Kezdeném a sztorival: irtó gyenge lett szerintem. Semmi egyedi nincs benne, szinte szóról-szóra ugyanaz, mint az első 2 évadban, és emiatt –JE-fiúk ide vagy oda- unalmas volt a sorozat. Lapos, unalmas és kiszámítható. Néha már szabályszerűen vártam, hogy mikor lesz vége. Ha nem azok játszottak volna benne akik, akkor szerintem 2 rész után lazán a Shift+Del lett volna a sorsa az egész sorozatnak.

Emellett pedig az idegesített még végig, hogy szerintem az előző 2 évadban összesen nem verekedett feleannyit sem Yankumi, mint ezalatt a 11 rész alatt. Minden epizódra jutott egy verekedés. A végére már kezdett nagyon elegem lenni ebből is, nem igaz, hogy nem lehetett volna visszább venni a csihipuhi-számból.

Összefoglalva: aki elvetemült JE- és bishounen-rajongó, az feltétlen nézze meg, aki viszont csak kikapcsolódásra vágyik, az inkább válasszon másik doramát.

Előbbieknek következzen néhány kép a sorozatból, és az ending (az Aqua Timeztől a Niji), ízelítő gyanánt.

Egy idő után az ember már hozzászokik ahhoz, hogy a manapság „tej” címszó alatt futó fehér lötty 4 nap alatt sem savanyodik meg a hűtőben, és még csak nem is csodálkozunk el rajta. Ez van, minden egyre művebb körülöttünk. A tej is.

Igen, még élek. Már ha hiányoztam egyáltalán valakinek. (Kétlem.) Mindegy, itt vagyok. Teljes 2 napja újból van netem, ami a majd’ 2 hónapos totális világháló-nélküliség után igazán jólesik az ember lányának. És az első dolgom volt (komolyan!), hogy tegnapelőtt elkezdtem olvasni a kedvenc blogomat (igen Hesz, a tiédet), volt lemaradásom bőven, hát örömmel kezdtem neki. De nem bírtam egy szuszra, elbőgtem magam. Nem is egyszer. (megjegyzem: egyáltalán nem vagyok az a könnyedén sírós fajta) Azóta fogalmazgatom a kommenteket neked (vagy inkább e-mailt kéne írnom?), de nem mennek. Nem tudom rendesen megfogalmazni, amit mondani akarok. Ha egy mondatban össze kéne foglalnom, akkor annyit írnék, hogy egész gondolat- és érzelemrohanást indított el bennem egy-két írásod, nem tudom szavakba önteni, de néhány dolog annyira olyan volt, mintha rólam szólna, hogy szinte már megijedtem. Szívemből szóltál, na. De most nem szabad szomorkodni, nyár van, virágok, meleg, strand, görögdinnye, és a többi marhaság. Szóval fel a fejünkkel! A tiéddel is, az enyémmel is. Meg mindenkiével.

És, hogy kissé vidámabb legyen a hangulat, hát elmesélem zanzásítva jelentéktelen életem elmúlt kéthavi történéseit. Felkészült mindenki? Oké, akkor kezdem!

Jelentem, sikeresen levizsgáztam mindenből, kész idegroncs lettem a végére, de túléltem, vége. Az utolsó vizsgaidőszakom volt, már „csak” 6 szigorlat és 2 államvizsga, aztán mehetek is átvenni a diplomámat. Remélem, arra a pár órára kiengednek a pszichiátriáról, mert az biztos, hogy ott fogok kikötni a végére. Na de semmi depi, csak pozitívan: kék az ég és süt a nap.

Aztán következett a lakótárs-keresési mizéria. Nem könnyű ám két normális egyetemistát találni Debrecenben, annyi szent. De végre úgy néz ki, hogy nekünk összejött. Nem akarom elkiabálni, reméljük a legjobbakat.

Aztán én marha nekiálltam fürdőszobát felújítani. Előre szólok minden nőnemű élőlénynek a Földön, hogy jól gondolja meg, mielőtt a barátnőjével kettecskén ilyen nagyszabású akcióba kezdenének nulla előképzettséggel, mert igen nagy esély van arra nézve, hogy a felújítási munkálatok során nem várt akadályokba fognak botlani. Velünk is megtörtént párszor, de hála a lélekjelenlétünknek és a több doboz ciginek, amit közben elszívtunk, maradandó lelki és fizikai sérülések nélkül megúsztuk, és a végére még a fürdőszoba is gyönyörű lett. Nem, nem az elfogultság beszél belőlem, komolyan szép lett.

Ezután következett a kábeltv+net bekötése. A Digimonok csapatostul jöttek, láttak, beszereltek és taroltak. Olyan kuplerájt hagyva maguk mögött, hogy rossz volt nézni. (Csak én vagyok túl érzékeny, vagy másnak sem esne jól, ha a szépen kárpitozott székére sáros bakanccsal állnának a szerelők, mikor fél méterre tőlük pihen a falnak támasztva a szobalétra?) Persze előadták ám magukat, hogy ők milyen nagy szakik, de mikor megkérdezték, hogy a „Csilla” az egy vagy két „l”, akkor egy picit már kezdtem kételkedni a szaktudásukban is. Naná, hogy előérzetem nem csalt: nem ment simán a net és a tv-vel is gondok voltak. De nem panaszkodhatok, művelt barátaink laza másfél órás fúrás-faragás, kábelhúzgálás, számítógép- és router-anyázás, lázas telefonálás és rohangálás után végülis hősiesen megoldották a problémát, és immáron itt ülhetek a net előtt. Hát ezt is megértem.

Megyek is rágyújtani. Majd jövök.

Annyira, de annyira elegem van már ebből! 4 havonta vizsgaidőszak, 6. éve már. Utálom, gyűlölöm, hányok tőle! Belefáradtam! Nem megy már az, ami 2-3 éve még ment, hogy napi 14 óra intenzív tanulás, 2 óra pihenés fél órákra szétszedve a tanulás között és 8 óra alvás. Egyszerűen nem bírom már. Semmit nem tudok csinálni, csak a könyv fölött görnyedni. Az ember még azt is 2x meggondolja, hogy lemenjen-e a kisboltba kajáért, vagy inkább még vegyen át egy tételt éhesen, különben nem végezne. No tv, no rádió, minimális net (legfőképpen az ETR nevű rettenet használatára illetve tétel-csereberére). Még a híradót sincs időm megnézni. (Ha esetleg kitörne a III. világháború, én azt is csak onnan tudnám, hogy bombáznak, és akkor is csak annyi lenne a reakcióm rá, hogy „Basszák meg, miért kell vizsgaidőszakban így hangoskodni??!”)

Közvetlenül vizsga után meg az ember annyira le van fáradva, hogy hiába azon az egy szabad délutánon elvileg szórakozhatna, de nem megy. Terveztem, hogy az aneszteziológia szigorlat után végre megnézem a Kurosagi moviet. Alig vártam, hogy hazaérjek, de mire odajutottam, hogy leülhettem a gép elé, olyan iszonyú fejfájásom lett, hogy inkább elnapoltam a filmnézést.

Most meg éppen hematológiát tanulok. Szerdán vizsgázom, és még csak a felét vettem át. Nem baj, hosszú még az éjjel, addig remélem még vagy 10 tételt át tudok venni.

Egyébként nem csak ez a megfeszített tempójú tanulás az, amibe belefáradtam az elmúlt 6 évben, hanem az, hogy az embernek nincs ideje semmi magánéletre emellett az egyetem mellett… Egyetlen épkézláb kapcsolat sem vészeli át a vizsgaidőszakot, nincs az az ember, aki kibírna 2 teljes hónapot úgy, hogy alig látja a párját, de még beszélgetni/levelezni sincs ideje vele. Na de mindegy, ezen nyavajogni sincs időm, mennem kell, várnak a könyveim!

SZURKOLJATOK SZERDÁN!!!!