A 3 széria története röviden (bár kétlem, hogy van olyan, aki még nem ismeri): adott egy elhivatott tanárnő, Yamaguchi Kumiko (becenevén Yankumi), és a gimnázium mindenkori legproblémásabb osztálya, ahová csupa iskolakerülő, agresszív, a felnőttekben bízni képtelen, tanulási undorban szenvedő és persze nagyon-nagyon-nagyon helyes (!) fiú jár. Ezt a felállást bonyolítja még, hogy Yankumi nem csupán egy egyszerű osztályfőnök, hanem egyben az Oedo nevű yakuza-klán vezetői posztjának várományosa is, amiből kifolyólag igen járatos mindennemű harci technikákban, s ezek alkalmazásától sem riad vissza, ha hőn szeretett osztályát kell megmentenie. A sorozat pedig gyakorlatilag arról szól, ahogyan a tanárnő gatyába rázza az éppen aktuális osztályát, és megtisztítja a gimnázium környékét a mindenféle gonosz és csúnya bandáktól.

És a sztoriról ennyi elég is, inkább átnyargalnék a saját véleményem taglalásához.

Rögtön a közepébe is vágok: tetszett is meg nem is. Ami az egyik abszolút pozitívum volt számomra a 3. szériában az a szereposztás. Bár azt azért megjegyzem, hogy e téren a 2. évadot semmi nem übereli (abban azt hiszem mindannyian megegyezhetünk, hogy a Kame-Jin-Teppei-Mokomichi kvartettnél nemigen találhattak volna jobb kombót), de most sem csalódhat senki sem, aki kizárólag az ikemen-dömping miatt ül le megnézni a dorámát, mert helyes japán fiúcskák azért ebben a szériában is akadnak szép számmal. És igen, a fiúcskák szó direkt volt. Merthogy a sorozat bizony már a Johnny’s Jr-os banda filmes debütálása volt. Kiriyama Akito, Nakama Junta és Takaki Yuya (♥) életkora ugyanis átlagban sem nagyon haladja meg a 18-at …

[Ami persze egyáltalán nem baj, sőt, a JE-hímek sosem tudják elég korán kezdeni, viszont én ilyenkor kissé (nagyon) megijedek saját pedofil hajlamaimtól. Mert Yamapi, Kame és a többiek ugye még elmennek, hisz csupán 1-2 évvel fiatalabbak nálam, az még nem gond. De hogy már egy 18 éves fiú látványára is azonnal intenzív nyálszekrécióval reagáljon az én 24 éves vegetatív idegrendszerem, az azért nem semmi. Na de mindegy, ilyenkor szoktam magam azzal nyugtatgatni, hogy nem bennem van a hiba, csupán a JE PR-fogásainak estem áldozatául, hiszen ezek a fiúk Johnny-santól jól eltanulták ám a szakmát, és 18 éves koruk ellenére vérprofik, már ami a „hogyan érjem el, hogy nők ezrei visongva omoljanak a lábaim elé?”-technika művelését illeti. És ha valaki most megvetően legyint a monitor előtt, hogy ez csak kifogás, az legyen kedves és vessen pár pillantást a következő képre (amin Takaki Yuya látható válogatott helyzetekben a Gokusen 3-ból). Ha van olyan nőnemű lény, akinek ettől nem ered el rögvest az orra vére, az igazán büszke lehet magára.]

És hogy ne vádolhassanak meg azzal, hogy elvakult JE-fanatikus vagyok, mindenképp szeretném megemlíteni a többi fontosabb szereplőt is: Miura Harumára már a Koizorában felfigyeltem, naná, hogy őt is kedvelem, mint ahogyan Ishiguro Hideot (Ichi pondo no Fukuin), Koizumi Kotarot (Hanayome to papa) és Wakaba Ryuyát (Nobuta wo produce, My boss, my hero) is azokkal az imádnivaló, extrém-kajla fogaival.

Illetve, ha már a szereposztásnál járunk, nem tudom kihagyni a sorból Namase Katsuhisát (alias Sawatari-kyoutou-t) sem, aki szerény véleményem szerint zseniális karakterszínész, és nagy örömömre a 3. évadban is helyet kapott. Nélküle a Gokusen már nem is lenne Gokusen.

Színészek kivesézve, jöhet a második és egyben utolsó pozitívum, amit a filmben találtam: mégpedig a zene. Kifejezetten tetszett, hogy a 2. széria mintájára ebben is megmaradt az összes eredeti filmzene és hangeffekt (leszámítva a vége főcímet és egy insert songot), így a már megszokott élményben lehetett részünk újból. A záródal pedig a 3-4. hallgatásra kezd tetszeni az embernek, az 5-6. rész végénél már együtt dúdoljuk a filmmel, a 7-8. rész után pedig már vadul kutakodunk a neten utána.

És akkor jöjjenek a negatívumok, amikről nem szeretnék nagyon hosszasan regélni, viszont mindenképpen kitérnék rájuk. Kezdeném a sztorival: irtó gyenge lett szerintem. Semmi egyedi nincs benne, szinte szóról-szóra ugyanaz, mint az első 2 évadban, és emiatt –JE-fiúk ide vagy oda- unalmas volt a sorozat. Lapos, unalmas és kiszámítható. Néha már szabályszerűen vártam, hogy mikor lesz vége. Ha nem azok játszottak volna benne akik, akkor szerintem 2 rész után lazán a Shift+Del lett volna a sorsa az egész sorozatnak.

Emellett pedig az idegesített még végig, hogy szerintem az előző 2 évadban összesen nem verekedett feleannyit sem Yankumi, mint ezalatt a 11 rész alatt. Minden epizódra jutott egy verekedés. A végére már kezdett nagyon elegem lenni ebből is, nem igaz, hogy nem lehetett volna visszább venni a csihipuhi-számból.

Összefoglalva: aki elvetemült JE- és bishounen-rajongó, az feltétlen nézze meg, aki viszont csak kikapcsolódásra vágyik, az inkább válasszon másik doramát.

Előbbieknek következzen néhány kép a sorozatból, és az ending (az Aqua Timeztől a Niji), ízelítő gyanánt.